Szeretem az objektivitást és általában ódzkodom attól, hogy valamit “rózsaszín cukormázba” csomagoljunk. Ezért gondoltam, hogy az első bejegyzések között leszögezem azt, amit az elmúlt két hónapban tapasztaltam.

Az élet mindenhol élet.

Mindenhol be kell menni dolgozni, teljesíteni kell, gondolkodni, csinálni a feladatunkat.

Rideg valóság?

Dehogy.

Az a tény, hogy a nap végére ugyanúgy elfáradunk, ugyanúgy hiányoznak dolgok (csak éppen más dolgok), ugyanúgy meg kell feszülni, inkább megnyugvással tölt el. Én ugyan nem egy jobb élet reményében költöztem el Magyarországról, a kedvenc városomból, Budapestről, hanem valami olyasmi önigazolást kerestem, hogy mindenhol ugyanolyan.

Csak a körítés és néhány feltétel változik.

Ugyanakkor:

A hétközapok itt valahogy monotonabbnak tűnnek, ezzel szemben, ha az embernek megvan a megfelelő közlekedési eszköze, a hétvégék során tényleg bejárhatja a szigetet és úgy viselkedhet, mint egy turista.

Furcsa balansz ez, szélsőségesnek mondanám.